Nincs az esetben semmi meglepő: egy elsőfilmes rendező készített egy rossz filmet. Ezt a tényt nyilván sokan próbálják majd ügyesen körülírni, méltatni a képi világot, kibányászni a film rejtett értékeit, de ez nem fog változtatni azon, hogy az operatőrként kiváló Koltai Lajos, karöltve a Nobel-díjas Kertész Imrével, aki saját regényéből írt forgatókönyvet, csinált egy unalmas, felszínes, zavarba ejtően szemérmes és meglepően dilettáns filmet. A bő két órát csak a kiváló színészek – Gyabronka József, Harkányi Endre, Rajhona Ádám – megvillanásai teszik hellyel-közzel elviselhetővé.

Mi is történt? Annak idején Kertész Imre kitalálta, hogyan lehet mesélni arról, amiről nem lehet mesélni: nem harcos antifasisztaként, hanem szenvtelenül és tárgyilagosan, egy kamasz szemszögéből, aki a láger törvényeit ugyanolyan szabályrendszernek fogadja el, mint diák az iskolai házirendet. A Sorstalanság regényként a szubjektivitás diadala: Köves Gyuri tudatában az irracionális világ szabályos alakzatba rendeződik, a felbukkanó szereplők mind egy-egy magatartásforma élő megtestesüléseivé válnak. A filmből hiányzik a Kertészéhez hasonlóan nagy ötlet, Koltai nem találta meg a módszert, amivel filmet lehet készíteni a holokausztról, csupán képeskönyvvé silányította a regényt. Hagyományos filmet csinált, viszont nem tartotta be a hagyományos filmkészítés – leginkább dramaturgiai – szabályait: a jelenetek monoton sorjáznak egymás után, a csúcspontok elsikkadnak, a fölösleges ismétlések szétzilálják a történetet. Ugyan miért mondja el a főhős Citrom Bandinak az elfogása történetét, amikor részletekbe menően láttuk? A film középső része kizárólag rövid, egyenrangú jelenetekből áll, azt az érzést keltve, hogy az események felcserélhetők egymással. Ez a módszer a lineáris, dinamikus történetmesélés ellen dolgozik – amelyhez Kertész még a forgatókönyvben is ragaszkodik –, ráadásul idővel unalmassá válik.

Koltai Sorstalansága – a Kertészével ellentétben – nem enged közel magához, nem hagyja, hogy magunkénak érezzük. Elidegenít tőle a míves operatőri munka, a poétikus képi világ, amely vízfejként nyomja a soványka mondanivalóból felépült testet. Elidegenítenek a mesterkélt dialógusok, a narráció kimódolt, férfias mondatai, melyek nem illenek a főszereplő Nagy Marcell kamaszhangjához. És végül elidegenít az információk hiánya. A Sorstalanság filmváltozata – és ez fájóbb a művészi kudarcnál – oktatási-nevelési célra is alkalmatlan, ehhez egyszerűen kevés a tényanyaga. Koltai Lajos láthatóan viszolygott a realizmustól, nem akart beleragadni a sárba, inkább vizionált egy nagyot, és közben szentül hitte, hogy rendezői munkát végez. Pedig nem. Csupán elkészítette minden idők legdrágább magyar filmjét.