Kettőkor a parkban sétáltunk, amikor úgy döntöttünk, a háromórás kezdésig többet nem nyilatkozik. Még a csarnok oldalában leselkedő iskolai tévé stábjának sem, amelynek riportere ezért dühösen szidalmazott mindkettőnket.

- Hát igen, a média - mondta Marcell nevetve (ekkor már a riporterlány sem állta meg nevetés nélkül), és tovább mászkálva igyekeztünk úgy beszélgetni, hogy közben ne kerüljön szóba az interjú fő témája, azaz az újságírók és a média.

- Mivel veszitek fel? - kérdeztem Marcellt nagyjátékfilmjéről, amelyet tervei szerint a nyári szünetben forgat majd. - Ezzel itt! - mutatott az oldalán lógó kis videokamerára. Mi sem természetesebb...

Az interjúban a kötelező körökön (hogyan került a produkcióba, mióta érdekli a filmezés stb.) gyorsan túljutottunk, és többnyire olyan dolgokról beszélgettük, amelyekről Marcellt az újságírók még nem nagyon kérdezték. Elmondta, hogy négyéves öccse, Zétény mindig integet neki az óriásplakátokon, és mostanság szomorúan veszi tudomásul, hogy bátyja helyén mást reklámoznak. Marcell emiatt nem búslakodik. Ahogy amiatt sem, hogy iskolájában nem kezelték sztárként, bár előfordult, hogy osztálytermében a táblán egy kivágott Sorstalanság-hirdetést talált. - Leszedtem, összegyűrtem és kidobtam - mesélte. Látszik rajta, hogy örül, ha érdeklődnek iránta, és az is, hogy közben végtelenül unja az interjúk gyakran ismételt kérdéseit. Amikor Berlinben egyetlen nap alatt negyven interjút adott, kora délután a tolmács sok kérdésre magától felelt, már ő is kívülről fújta a válaszokat. Elmesélte, hogyan ismerkedett meg Dimény Áronnal, a Citrom Bandit alakító kolozsvári színésszel, aki még mindig néha "güzükém"-nek hívja, nem mintha Marcell nem kizárólag Citrom Bandinak szólítaná.

- A forgatáson is úgy viselkedett velem, mint a filmben. Tartotta bennem a lelket. Nem beszélgettünk különösen sokat, csak együtt voltunk, és egyszer csak barátok lettünk - mondta Marcell. Ilyen ő. Nem fecseg feleslegesen, megfontolt, a szemében pontosan látni, mit gondol.

Bejátszottunk egy montázst Marcell médiaszerepléseiről. Volt benne buta kérdés, három percig tartó érthetetlen kérdés (Marcell azt mondta, most is figyelt, de egyszerűen nem érti - én sem értettem) és Marcell magánéletét firtató bizalmaskodó kérdés ("vannak-e csajszik?"). Az utóbbi elől akkor bájos udvariassággal kitért, és a riporternővel abban maradt, hogy egy hónap múlva talán visszatérnek rá. Hívott? - kérdeztem. - Nem - válaszolta Marcell. Szerencsére - tette hozzá alig hallhatóan, leeresztve a mikrofont, mire kitört a nevetés. A fesztivál napján este került adásba az egy héttel korábban felvett Esti Showder, ahol Fábry Sándor vendégeként négylábú botsáskáját is magával vitte. - Sándor kezébe adtam, és három nappal később meghalt, persze valószínűleg nincs összefüggés a kettő között. (A showmannek az adásban leszögezte, hogy iskolájáról és magánéletéről nem beszél.)

Amikor megköszöntem Marcellnak, hogy eljött, azt mondtam, az interjúban nekem az volt a legjobb, hogy megismerhettem, és ezt köszönöm igazán, mire Marcell azt felelte, ő köszöni, hogy végre nem felszínesen kellett beszélgetnie.

Az egyórás csevegésben öccse rajzát, amelyet Marcell még nem látott (erre az alkalomra tartogatta reakcióját), elfelejtettük, így csak a hivatalos beszélgetés után néztük meg, mielőtt Marcellt megrohamozták az autogramkérő diákok. A Fiút ábrázolta, amint a felhők alatt a kezét nézi.

A több száz interjú, a több ezer kérdés (közte rengeteg ismétlődő) és az újságírók garmada tette, hogy a Sorstalanság főszereplője - akinek szerződésében áll, hogy a film bemutatójától kezdve három hónapon át nyilatkoznia kell - megtanult interjút adni. No meg hogy könnyen tanul. A rendező, Koltai Lajos - ahogy ő nevezi, Sutyi bácsi - szerint Köves Gyuri megformálása után felismerte, hogy amikor "az ügyet" képviseli, szintén szerepet játszik.