filmhu: Kertész Imrét csak egyetlen egyszer láttam a forgatáson, a második napon. Ezek szerint teljes szabadságot élvezhettél a Sorstalanság adaptálásában...

Koltai Lajos: Kertész Imrétől én egy kitöltetlen biankót kaptam, hiszen rendelkezésemre bocsátott egy fantasztikus regényt, s azt mondta: ez a tiéd, mert a film rendezői műfaj. Ettől kezdve visszavonult, és csak az én víziómra volt kíváncsi. Ám a forgatás során derült ki számomra igazán, hogy valójában mennyire rendelkezésemre áll minden, hogy milyen pontosan megrajzolta az utat a végkifejletig a forgatókönyvben is.
 
filmhu: Benne volt e a forgatott anyagban esetleg több különböző film lehetősége is?

K.L.: Nem. S ezt az is bizonyítja, hogy a film első vágott verziója 2 óra 38 perc volt, és nem 5 óra, vagy 3 óra. Mert ugye mindig az szokott lenni, hogy az ember az első változatba mindent belepakol, ami majd kellhet. De nekem már előszörre is csak az az út kellett, amit végig akartunk járni. És az nem volt ennél hosszabb. Ami most történik, az már csak egy belső ‘gereblyézés’: megpróbáljuk kiszedni a fű közül a még ott lévő kis piszkokat. Ez a film ugyanis nagyon tiszta, nem kacsintgat semerre, egy irányba megy, és tényleg csak azt mutatja meg, ami a fiú körül történik. Persze ezt olykor - remélem - dokumentarista erővel teszi, mert azt gondolom, az is dolgom, hogy föltárjak olyasmiket, amiről valójában nem maradt fenn sem mozgó, sem állókép. Hiszen a táborok működése közben sem filmek, sem fotók nem készültek. (Bár többen úgy gondolják, akik ezt kutatják, hogy valamelyik óceán mélyén egy acélládában talán kell lennie ilyen dokumentumoknak.) Szóval fontos volt számomra az is, hogy ha valaki ebből a filmből szeretné megismerni a történelem eme darabját, pontos képet kapjon.

filmhu: Operatőrként, gondolom, nem nagyon vannak vágószobai tapasztalataid. Hogyan ment, hogy érezted magad?

K.L.: Nagyon élveztem a vágást, azt, ahogyan az anyag egyszer csak elkezd ölelkezni egymással, és kiadja azt a szerkezetet, amit megálmodtam. Először mindig felépítettem azokat a hídlábakat, ami a következő fázisig, stációig elvisz. Mert úgy gondolok most erre a filmre, mint stációk sorozatára, az igazi keresztút megjárására. És olyan nem volt, hogy a vágás során bárhová eltévedjünk, vagy eljátsszunk azzal, hogy ez vagy az a rész ide meg oda megy. Itt lépésről lépésre, egyenes vonalúan tudott csak minden megtörténni. Ezt a linearitást én már az elején vállaltam, és valójában ez volt az egyik legnehezebb döntés. Imre is félt, hogy esetleg megijedek attól, hogy az anyag nem ad lehetőséget a nagy drámai kiugrásokra, vagy arra hogy látványos dolgok történjenek, de szerencsére én is úgy gondoltam, hogy ennek a regénynek épp az az ereje, értéke és talán újszerűsége is, hogy nem tud mást tenni, mint megmutatni a következő lépést. Csak mindeközben közel vagyunk a lélekhez.
Ez a szerkezet tehát nem fölbontható, így is rögzítettük az egészet, s megpróbáltam minden sallangot elkerülni, hogy én se tévedhessek el benne. S aztán ebből fakadt, hogy olyan hamar összeállt a film, pedig csak egymásra tettük a téglákat. Bizonyos ismétlődések viszont nagyon fontosak. Sőt elkerülhetetlenek. Az ismétlődésekre egyébként többen mondták, hogy felesleges, hogy azt már vedd ki. De szerintem épp ebben lesz a film ereje. A táborban például bizonyos dolgokat újra és újra meg kellett tenni. Ott kellett állni az appelplatzon minden reggel, újra meg újra. Ez az, amit Kertész Imre is a legfontosabbnak tart, hogy a rád mért időt el kellett tölteni, és ez volt a legnehezebb...

filmhu: Azt mondtad egyszer a forgatásom, hogy ez egy lassú, meditatív film lesz...

K.L.: Lassú valóban, de szerintem semmiképp nem unalmas. A családot is, melyet a fiú szemszögéből látunk, megpróbáltam újszerűen ábrázolni. Ott még kicsit a regény ironikus hangvétele is érvényesül, ami aztán később elkopik, mert nem lesz érdekes. Kertész egyébként erről azt mondja, hogy az irónia ábrázolására egy másik film kellene.

filmhu: És az egyes szám első személyt, a fiú szemszögét, azt hogy oldja meg a film?

K.L.: Hamar rájöttem, hogy a folyamatos gyerekszemszög erőltetett lenne, ráadásul ebben semmi újdonság nincs, ezt sokan csinálták már. Persze a fiú szemszögéből látjuk az eseményeket, de a lelke szemszögéből, és ez egy más dolog. S ez nem attól jön létre, hogy a kamera hol áll. A történet pedig attól érdekes, hogy ez a fiú először szemlélője ennek a világnak, aztán lassan elszenvedője lesz.

filmhu: Kertész Imre látta már valamelyik verziót?

K.L.: Ő az elsőt látta, a leghosszabbat. Egyetlen napra jött, s gyakorlatilag titokban volt itt. A vetítés után elmentünk vacsorázni, majd kivittem a reptérre. A vacsora alatt szinte csak a filmről beszélgettünk, de csak részletekről. Kettesben voltunk végig, az étterem is üres volt, mintha a hely is nekünk lett volna kitalálva. Majd azt mondta, most még nem tud ítélkezni a filmről, muszáj, hogy elteljen valamennyi idő. Elvitt egy kazettát Berlinbe, de arra kértem, hogy azon a kicsi televízióján ne nézze meg. Aztán később elmondta, hogy azon az éjszakán felébredt, és végigpergette magában, amit látott, csöndben, egyedül, és arra a következtetésre jutott, hogy ez megvan. Aztán másnap, a feleségével kivettek egy szobát a Kempinskiben egy hatalmas televízióval, és újra megnézte a filmet. És akkor felhívott, és azt mondta, úgy érzi, hogy sikerült lefordítanom a regényt. (Pedig mennyien mondták hogy ez lehetetlen…) És azt is mondta, hogy méltósága van az anyagnak, egyfajta furcsa pompája. Majd arra kért, hogy ezt a szomorú méltóságot a vágás során semmiképp se veszítsük el.

filmhu: A végső változat végül milyen hosszú?

K.L.: 2 óra 20 perc. És ez szerintem teljesen rendben van. Épp most vettem meg a Redl ezredest, és a Mephistót DVD-n. 140 perc körüli mind a kettő. Már a nyolcvanas években ilyen hosszokat csináltunk. Kevesen látták eddig a Sorstalanságot, de senki sem mondta, hogy hosszú lenne.

filmhu: Sellő Hajnalon, a vágódon kívül konzultáltál valakivel a vágás alatt?

K.L.: Főleg Hámori Andrással, a produceremmel, de Szabó Pista is látta, és megbeszéltük természetesen. És látta Ennio Morricone, aki nagyon szereti a filmet, s ez nekem borzasztó fontos volt, hiszen ő mégiscsak máshol él. A holocaust kultúra ugyanakkor éppen Európában érvényes mindenek felett.

filmhu: És hogyan került a képbe Lisa Gerrard, az ausztrál énekesnő?

K.L.: A próbák alatt adta valaki a kezembe a CD-jét, mert meg kellett oldanom egy jelenetet, pontosabban egy test mozgását az appelen, és szükségem volt egy zenére, ami vezérli a lelket, ahogyan a test mozdul. A jelenet arról szól, hogy már nem lehet tovább állni, hogy egyszerűen nem megy tovább. s ennek a fizikai lehetetlenségnek a szobrát akartam én megfaragni, ehhez kellett a zene. Amit aztán megszerettem, - mert Lisa Gerrard rendkívüli tehetség - és elkezdtem használni. Sőt Morriconénak is elvittem, ami óriási kihívás volt, mert normális esetben egy középszerű zeneszerző is kirúgja az embert ilyen esetben. Féltünk is Hámori Andrással, hogy ebből botrány lesz. Két kazettát vittünk ki végül Rómába, az egyiken rajta volt Lisa Gerrard hangja, a másikon nem. És meg is kaptuk a magunkét, de aztán a Maestro a zenés változatot kérte el, és azt mondta, ezt az énekesnőt mindenképp meg kell szereznünk...

filmhu: Mekkora befolyása volt a végső változatra a producernek, Hámori Andrásnak?

K.L.: Az van a szerződésünkben, hogy kettőnknek kell megegyezni a végső változatról. Kemény vitáink voltak, de ő azt ígérte, hogy semmi olyanra nem fog kényszeríteni, amit én nem akarok. Csak azt kérte tőlem, próbáljam meg azokat a változatokat is, amiket ő javasol.

filmhu: Nagyon bonyolult utómunkákat terveztél.

K.L.: A forgatás előtt azt gondoltam, hogy csak és kizárólag komputer technikával tudok megoldani bizonyos dolgokat. Egyfajta bonyolult szendvicstechnikával szerettem volna összeépíteni a gyereket, meg a tábori hátteret...

filmhu: A kezdet kezdetén szó volt egy speciális kompjúterprogramról is, ami majd megnyújtja, megsoványítja a végtagokat...

K.L.: Hál istennek, végül semmi ilyesmire nem lett szükség. Mert mindent megcsináltunk eredetiben. Egyrészt sikerült úgy válogatni az embereket, másrészt megtörtént a gyerekben is a változás, és tényleg olyan állapotba került, hogy semmit nem kellett rajta manipulálni. Többek közt mert Jakóts Katiék sminkben olyan színvonalat produkáltak, hogy az ritkaság. Szóval minden, amiről álmodtam, megszületett a saját kameránkon keresztül. Utólag nagyon örülök, hogy felépítettük magunk köré a tábort a megfelelő léptékben, s hogy ebben nagyon radikális voltam, mert ez most mind értünk van. Bizonyos látványos hatáselemeket - például egy bombázást - ki is vettem a filmből, annyira nem tűrte meg az anyag.

filmhu: Volt-e olyasmi a muszterben, amiről úgy érezted, hogy rendezőként nem tudtad megoldani?

K.L.: Olyan volt, hogy nem sikerült egy-egy pillanatot színészileg felszítani, s azok természetesen nem kerültek be a filmbe. De azt a több mint 140 színészt, aki a Sorstalanságban szerepel, egy éven át válogattam.

filmhu: Egy három- vagy tán még több éves nagy csata után vagy te most...

K.L.: Négy... Épp mostanában találtam meg a Sorstalanság egy példányát, amit Kertész Imre 2000 júliusában dedikált nekem. Azt írta bele: Szeretettel, és várakozással... Ekkor találkoztunk egymással először.

filmhu: Ez még a Maléna időszaka volt...

K.L.: Igen, ez négy éve volt. Óriási tanulságokkal járt ez a négy év minden szempontból. 10-15 filmre való tanulsággal.

filmhu: Nem hinném, hogy az utolsó rendezésed.

K.L.: Nem, sőt, nagyon megszerettem. Amikor ment, akkor nagyon szép volt ott lenni. Csak mikor úrrá lettek rajtunk a gazdasági bajok, akkor volt pocsék érzés - a végén már reggelente felkelni is. Mert egyszer csak nem tudtam elképzelni, mit tehetnék még azért, hogy ez a film megszülessen. De mindez végül mégsem azzal a tanulsággal járt, hogy ne csináljak többé filmet. Azt viszont megtanultam, hogy csak veretes anyaggal szabad dolgozni. Azért az nagyon nagy dolog, hogy Kertésszel indulhat az ember.