A Sorstalanság minden idők legdrágább magyar filmje, a mostani kormány reprezentációs anyaga, amely az első magyar Nobel-díjas regényt hivatott népszerűsíteni szerte a világon. A hatalmas kihívás túlságosan nagy volt az alkotóknak. Amikor a filmre beterelik majd a 7.b. osztályokat, félő, hogy feszengő kényelmetlenséget okoz majd megrendülés helyett, esetleg értetlenkedést: "na ezen a könyvön mit kell annyit izgulni?" Dagályos, nemegyszer közhelyes jelenetek váltják egymást a vásznon, bő két órán keresztül. Kertész Imre zseniális írásából idegenül hangzanak a kis párbeszédek, mert túl nehéznek bizonyult filmre vinni a nyelvet, ami katartikussá teszi a nyomtatott nyersanyagot. A filmre rögzített változatból éppen az hiányzik, amitől a Sorstalanság jóval több, mint a borzalom dokumentációja: a pimasz gúny, a fokozás, a sors és szabadság közti feszültség felismerése, a katarzis. Hogy a holokauszt undorító, azt sokkal érzékletesebben is vitték már filmre. Hogy Kertész Imre hogyan volt képes bemutatni és értelmezni az emberek tragédiáját, az hiányzik ebből a moziból.

A Sorstalanság nem eseményekben dúskáló fordulatos kalandregény, hanem egy hatalmas monológ. A nyelv, a pontosan megválogatott szavak, a személyesség teszi nagyszerű elbeszéléssé. Ha beszélni akarunk róla, akkor ezt érdemes belőle visszaadni. A fokozás művészetét, ahogy percről percre követve mindenről azt olvassuk, hogy "természetesen", ahogy egyenként minden lépésnek helye van, de az egész rendszere elviselhetetlen. A Sorstalanság című film viszont a történésekre koncentrál, látjuk a helyzeteket, de nem ismerhetjük meg a könyv lényegét, az interpretációt.

A film könyvfeldolgozáshoz képest rendkívül szorosan követi az írott anyagot. Ez a szolgaiság komoly koncepcionális tévedésnek bizonyult. A könyvben lévő párbeszédek mind körbeírottak a monológgal, szinte függő beszédbe ágyazottak, míg itt pőrén szájakba adva a mondatok elvesztik életszerűségüket. Bizonyos leírt dolgok pedig párbeszéddé alakulnak, ami szintén hitelteleníti a történetet. Elmondják, hogy mi van, holott a könyvben valaki átéli mindezt. A párbeszédek sokszor rendkívül statikusak: két ember áll egymással szemben, mint a teleregények súgógépet olvasó figurái. Valóban, a könyvben nincs instrukció e helyzetekről, a dramatizált változathoz ezeket ki kellett volna találni. A narráció - amely sokszor a filmek leggyengébb megoldását jelentik, hiszen annak bizonyítékai, hogy valamit képtelenek az alkotók filmes, képi eszközökkel megoldani - vissza-visszatér. Teljesen rendszertelenül tér minduntalan vissza. A szépen fogalmazott könyves körmondatok zavaróan hatnak a hétköznapi helyzetek között. Ami a könyvben feszültség forrása, az itt zavaró kettősség.

Az egész film épp hogy csak színes: kopott szürkés és sárgás színűre égették a celluloidra. Ez a formai mankó hivatott a nyomasztást segíteni. Ez azért is furcsa, mert a könyv lényeges üzenete, hogy a valóságról van szó, nem egy irracionális, távoli, misztikus világról. A természetellenes színek viszont éppen eltávolítanak a valóságtól, és egy konstruált teret idéznek. Látjuk, ahogy a hős teste a végletekig leépül, de ami igazán érdekes, hogy mit gondol erről, az már nem derül ki. Nyilván a félhalott arc fölött felolvasott igényes mondatok nem illeszkedtek volna egymásra. Ezért kellett volna kitalálni, hogy képeken keresztül hogyan lehet érzéseket bemutatni. A filmesek érezvén talán, hogy nem sikerült a feszültséget tolmácsolni, közhelyekhez fordultak. Áttették az egész eseménysort télre, holott a könyv rekkenő hőségben kezdődik. Ettől az egy év szenvedése a filmen fél évbe zsugorodik, a nyártól nyárig tartó keretből egy levegőben lógó örök tél és ősz lett, ami lehet, hogy segített nyomasztóbb hátteret alakítani, de egy fontos ritmusától fosztotta meg a történetet. A közeli képek a szenvedő arcokról inkább közhelyes jelzései a kétségbeesésnek, mint a néző megdöbbentésének érzékeny eszközei. Az órák óta álló emberek holtfáradt csüggedését kifejezetten idétlen dülöngélés jelzi. A búcsújelenethez égzengést kapcsoltak a filmen, mert csak ilyen segédeszközzel bírták drámaivá tenni a jelenetet. A lassan ökölbe szoruló kéz közhelye már a Gladiátor utolsó jelenetét is tönkrevágta. A hatalmas felhők közül kiszűrődő napfény a filmes giccs rossz hagyományát idézi. Ennio Morricone patetikus zenéje élesen szemben áll a könyv legkevésbé sem patetikus hangulatával. Az üres fekete szünetekkel szétválasztott rengeteg rövid snitt egy dagályos videoklippé változtatta a koncentrációs tábor rutinná vált haldoklását.

E rengeteg kellemetlenség - Kertész egyik visszatérő kulcsszava a regényben a játék a "kellemes" szóval, aminek nyoma sincs a filmváltozatban - bosszút áll a színészeken is, akik pedig remekül játszanak akkor, ha véletlenül van lehetőségük játékra a nehézkes, statikus jelenetek között. A Köves Gyurit megszemélyesítő Nagy Marcell tökéletes választás volt, visszafogott játéka néha közel hozza a könyv Kövesének személyiségét. Rajhona Ádám a szomszéd szerepében nagyszerű figura, ahogy Dimény Áron is többet hozott ki Citrom Bandiból, mint amit a dramaturgia ígért neki. Szarvas József a rendőr szerepében talán a legjobb epizódszereplője a műnek. A lehetetlen helyzetek azonban sokszor elvették a színészektől a teret a játéktól. A történet nagyvonalúbb és a személyesség érzékenyebb feldolgozása talán közelebb hozta volna egymáshoz a filmet és a könyvet.

Koltai Lajos a világ egyik legjobb operatőre, de első filmes rendezőként kisebb falat is elég lett volna neki.