A Sorstalanság Kongresszusi Központbeli díszbemutatójával párhuzamosan, a sajtó képviselőinek is bemutatták a Kertész Imre Nobel-díjas regényéből és az író forgatókönyvéből készült filmet.

Koltai Lajos operatőr első rendezését a 36. Magyar Filmszemle zárófilmjét, kiemelt információs vetítés keretében vetítették a szemlének otthont adó Mammut mozi két termében.
A 2,7 milliárd forintos összköltségvetésből készült mozi, amely 920 milliós állami támogatást kapott, kap majd hideget is, meleget is a kritikusoktól. Is.

Bárhogy is legyen, Koltai Lajos bevállalta a Nobel-díjas regény megfilmesítését és becsülettel teljesítette a feladatot. Az elsőfilmes alkotó bevállalja a kész filmet is: úgy, ahogy van. Nem akar és valószínűleg nem is fog magyarázkodni és védekezni. Érjék bármilyen támadások. Is.

A többi pedig a nézőközönség dolga. Az meg sokféle. Megfelelni az elvárásoknak, a film iránti felfokozott várakozásnak szinte lehetetlen. Nem is a film dolga. Azt kapsz, amit látsz.

Mert az 1975-ben! íródott Kertész regényből, Köves Gyuri történetéből a Nobel-díj elnyerése után mi magyarok hajlamosak voltunk/vagyunk közügyet csinálni. Több mint húsz évig „feküdt” úgy a zseniális irodalmi anyag, hogy itthon, ne legyünk gyávák leírni, nem is tudott róla a "köz"nép, miközben például a németek egyik kedvencévé vált az írójával együtt.

Aztán nagyon büszkék lettünk rá, amivel meg az alkotó nem nagyon tudott mit kezdeni, csak szerényen fogadni a megkésett gratulációkat.

Az irodalmi mű legnagyobb előnye, hogy valami egészen mást kaptunk, mint amit egy szokványos regénytől, pláne lágerregénytől vártunk.

Kertész Imre holocaust-regénye azért képes annyira megrázó lenni, mert hőse, a pesti zsidó fiú, Köves Gyuri lépésről-lépésre, mintegy az olvasót beavatva eszmél rá a körülötte lévő valóságra, akkor amikor a náci haláltáborok poklában csődöt mond mindenfajta tájékozódási képesség.

A fájdalmas felnőtté válás folyamatában döbben rá, vagy inkább nyugtázza magában, hogy sorsvesztetté vált.

Koltai filmje követi a regény objektív, hűvös és megdöbbentően részletező pontosságát. Már az első jelenet is egy az egyben a könyv szavaival indít, és Kertész a továbbiakban is ragaszkodik az írott szóhoz. Az elhangzott mondatokhoz.

Nem tesz hozzá semmit és főleg nem magyaráz. Ha valaki nem olvasta a könyvet, csak beül a moziba, nem biztos, hogy az első jelenetek után tudja, hogy mi zajlik a főhős kisfiú fejében. Hogy mitől szenved igazán, és miért próbál „kívül állni”.

A túl hosszúra nyúlt utolsó vacsora után megnyílik a film és „végre” elkezdődik az utazás. Koltai Lajos zseniális operatőr és nagyon tudja, hogyan kell képekben elmesélni a sztorit, meg azt is, hogyan kell rendeznie az operatőrét.

Pados Gyulával soha eddig nem látott képeket és –valami szokatlan zöldes-sárgás, szürkés - színvilágot varázsolnak a vászonra. Szóval képileg nagyon egyben van a film.

Nem úgy zeneileg. Ennio Morricone csodálatos, fülbemászó dallamait túlontúl jól ismerjük, és most a nagy zeneszerző által megálmodott líraiság nem hogy hozzáadna a filmhez, hanem bizony sokszor „alátesz”.

A csendek helyett, sajnos vonósszólamokkal operál, ami nagyon elviszi és egészen más, egy nagyon ide nem illő, érzelemes síkra tereli a művet, meg a figyelmünket.

A zenéhez hasonlóan, a klipeknél megszokott vágások is ki-kizökkentik a nézőt, a túl hosszú jelenetek utáni hirtelen-gyors vágásoktól magunk is úgy érezzük, hogy ki-beugrálunk a történeten belül.

Nagy Marcell játékát szemlélve valóban elgondolkozhatunk azon, hogy sikerül majd ennek a „felnőtt gyereknek” feldolgozni ezt a munkát. Mert ez a fiú nagyon jól játszik, embertelenül őszinte és igaz, a „feje szinte lemászik a vászonról”.

Koltai és Marci összecsiszolódtak a hosszúra nyúlt forgatáson és főleg a kényszerszünet ideje alatt. Ami nagyon jót tett Marci karakterábrázolásának.

A gyerek ugyanis a kényszerű leállás alatt nőtt fel, és nyúlt meg, ahogy elmondta, sokat komolyodott ez idő alatt, és mivel a történetet lineárisan, időrendben forgatták, épp belenőtt-beleért a munkatáboros részekbe.

Pados szerint is ez lehet a titka Marci játékának, a forgatáson nem ugráltak az időben, ezért a fiú lépésenként élte át a „fejlődéstörténetet.”

Szóljunk itt a színészi játékról általában: minden szereplő beleadott apait-anyait, a gyerekek különösen érett alakításokat nyújtanak, Citrom Bandi-Dimény Áron egyenesen mintha a könyv lapjairól került volna a vászonra.

A párbeszédes jelenetek szépen állnak, a „csoportképeknél” viszont olykor megbicsaklott a színészvezetés. Itt említhetjük a már vázolt utolsó vacsora sokszereplős jelenetét. Amit enyhén szólva is sikerült túlrajzolni.

Igen, ez egy holocaust-történet, igen vannak benne barakkok és zuhanyzók és kémények, ugyanis, igen, ezek között a „díszletek” között zajlottak az események.

A film nagyon hitelesen adja vissza a regény érzelemvilágát és gondolatiságát, a távolodástól, a „pesti flasztertől”, a százszor megálmodott „Nefelejcs utca köveitől” a „semmit sem sejtésig, semmit sem tudásig”, a mindenáron-valahogyan életben maradásig, a csodás menekülést, a ráeszmélés keserűségét, és a nyomában járó gyűlöletet. A hazatérést. Aztán kisüt a nap.

Igen, bejött a félelmünk, hogy terjengőssé, érzelgőssé válhat ez a "lecsupaszított" alapanyagból készült filmes munka. Azt kapod, amit látsz. Bevállaltan.

Koltai Lajos első rendezése, a Sorstalanság február 10-től a magyarországi mozikban